by Zs

Hue az egykori császárváros, 1802-től 1945-ig, a Nguyen dinasztia uralma alatt szolgált mint Vietnam fővárosa, akkor azonban Ho bácsi és a sleppje úgy döntött, hogy visszateszik a fővárost Hanoiba, ami egészen addig, márminthogy 1802-ig az volt.

Szóval itt ígérkezett egy pár látnivaló, így hát beterveztük a programba. A látogatás ideje szerdán jött el, tehát az anyag némileg már archív.

A Hoi An - Hue távolság 140 km, ezt tudtuk. Az utak nem túl jók, ezt is tudtuk. Autót sajnos nem lehet bérelni, csak sofőrrel, annak meg ugye semmi értelme, így hát maradt a robogó mint egyetlen lehetséges közlekedési eszköz, amivel módunkban áll eljutni ide. Ilyen távolság robogóval azért nem túl egyszerű, nem is túl valósznű hogy erre a hülyeségre sokan vállalkoznak rajtunk kívül. Így utólag már én sem biztos hogy még egyszer megcsinálnám ;o)

Reggel 6 előtt kelünk, és csak azért nem korábban, mert 6tól van reggeli. 7kor jó lenne elindulni, mert hát a 140km az csak 140km, és kalkulálva a robogó kb 60 km/órás legnagyobb sebességével, ez alapból is két és fél óra lenne, már persze ha egyenes vonalú egyenletes mozgást tudnánk végezni, mégpedig ezzel a sebességgel. Persze nem tudunk, de ezt sejtem előre.

Az indulás végül n9 magasságába datálódik, ennek okait itt és most nem részletezem, de aki próbált már nővel indulni valahova, az szerintem tudja ;o)

Minden szépen rendben is megy, kisebb nehézségek árán Da Nangból is kitalálunk. Erről csak röviden, Da Nang mint Vietnam negyedik legnagyobb városa szerepel, mind a 800.000 lakosával, tehát nem egy Saigon vagy Hanoi, de azért van forgalom rendesen, minden szépségével együtt. A balra kanyarodást helyi körülmények között még tanulnom kell... ;o)

Da Nang után következik a Hai Van hágó, mint az út legmagasabb pontja. Jah, egyébént van alagút is, de azon robogóval úgysem lehet átmenni (ez visszafelé be is bizonyosodik, valóban nem), és különben is, megnéznénk a kilátást, meg a hágó tetején lévő egykori francia erődőket és császárság kori kapukat. Kapaszkodunk felfelé faszán és keményen, kanyarog az út veszettül, az átlagsebesség nem meglepő módon 25 km/h érték köré csökken. A kilátás valóban szép, a hágó a hatalmas Da Nang-i öböl túlsó partján van, visszafelé tehát rálátunk a városra. A hágó felhőbe burkolózik, de ennek igazán majd visszafelé lesz jelentősége, úgyhogy erről majd akkor. Odafelé csak annyi, hogy amint beleérünk, már nem látunk le.

Ahogy megyünk felfelé szépen a magunk kényelmes, számomra egyébként meglehetősen szokatlan tempójában (lásd fentebb: 25 km/h...) egyszercsak lassít mellettünk egy robogós hölgy. Az eddigi tapasztalataink alapján már sejtjük, hogy nem csupán elismerését kívánja kifelejzni, hogy mennyire fasza gyerekek is vagyunk, hogy itt motorozgatunk, és lám lám, valóban nem. Arra próbál kilyukadni, hogy van neki egy igazán remek kis kvzója fent a hágón, és nekünk mindenképpen be kellene oda ülnünk meginni egy kvt. Nem, ezt mi most pont nem szeretnénk, és erre pár perc kitartó mellettünk motorozás után ő is rájön. Már épp  kezdtem azon gondolkodni hogy leszorítom a francba. A tető egyébként már közel van, pár méter múlva fent is vagyunk, aholis újabb árusok rohannak meg hasonló ajánlatokkal, de ők sem járnak több sikerrel.

Egyébként egészen hihetetlen, hogy milyen fokon űzik itt a turisták zaklatását, azt hittem hogy e szempontból Balit nem lehet überelni, de úgy tűnik hogy mégis. Bár lehet hogy az már csak régen volt, és halványult az emlék ;o) Külön fejezetet kellene annak szentelni hogy mennyire erőszakosak, alig lehet levakarni őket. Jó, jó, ők ebből élnek, de azért mindennek van egy határa, még az én türelmemnek is, de eddig még nem jöttem ki a sodromból. K már igen, azt hiszem talán éppen itt ;o)

A hágó tetején megnézzük az erődöket meg a kapukat, aztán gyerünk tovább, csak most lefelé. Sokkal gyorsabban így sem tudunk menni, az út veszettül kanyarog, tele gödrökkel, porral, kavicsokkal, a vasat pedig csak nem kellene eldobni. Egyébként ami az utat illeti, idáig még meglehetősen szolid volt, mármint olyan szempontból, hogy Da Nang-ig 2x2 sáv, forgalom alig, utána meg jött a hágó, ahol meg az alagút miatt nem nagyon van már forgalom, kivéve egy két robogó, meg a turistabuszok, a kilátás és egyebek okán. Nade utána... Utána megízlelhetjük az 1es utat a maga teljes, kendőzetlen valójában.

Az 1es út az ország fő közlekedési útvonala, az észak-déli tengely mentén húzódik, vagyis Hanoit köti össze Saigonnal, úgyis mint Ho Chi Minh város. Autópályának csúfolják, csak tudnám hogy miért, merthogy autó itt összesen nem nagyon van, de otthon még országútnak is gyenge lenne, néhol két, máshol inkább három számjegyű minőség, pedig az utak hazai helyzete ugyebár... És ezen halad mindenki, a gyalogostól elkezdve a hatalmas csőrös Freightliner kamionokig, naés persze mi is, robogóval. A 60as átlagsebességünkkel a teherautókat előzgetjük, el lehet képzelni hogy micsoda tempóban zajlik itt a szállítmányozás.

Szóval ilyen körülmények között telik az újabb két óra, nagy élmény az egész, csak ne lenne ilyen hideg... 20 fok nem nagyon van, plusz a menetszél, lefagyunk a járgányról. Az utsó kilométerek így meglehetősen szenvedősek, de azért végül csak odaérünk, összesen majd 4 óra alatt küzdjük le a távot. Már most félek a visszafelé úttól, sötét is lesz, ergo még hidegebb, nincs véletlenül olyan vonat ami robogót is szállít? ;o)

Rövid tájékozódási szakasz, valamint az út porának letörölgetése (ez szó szerint értendő, a nedves kendőcskék feketék lesznek, és csak az arcunkat törölgettük meg egy kicsit), után megtaláljuk a 'kályhát' amit kerestünk, a vasútállomás személyében (tárgyában? helységében? mindegy). Először lassan végiggördülünk egy sétaútvonalon amit a könyvünk ajánlott, többek között látjuk Ho bácsi egykori suliját is (persze ide még Nguyen Sinh Cung néven járt, és nem ez volt az álneve, hanem a másik ;o), de egyébként nem túl érdekes, a legjobb része egy emlékmű, amit még az első világháború európai hadszínterén elhunyt gyarmati francia és vietnami katonák emlékére emeltek. Valamikor szép lehetett, de most már nagyon elhanyagolt állapotban van. Ezután irány a citadella, a folyó túlpartján.

Hue citadelláját nem egészen úgy kell elképzelni mint mondjuk a budapestit. Először is, egyáltalán nem hegyen van. Inkább olyan mint egy óváros, annyiban legalábbis mindenképp, hogy egy hatalmas terület fallal körülvéve, előtte vizesárok, de belül ugyanúgy városrészek vannak, lakóházak, stb, nameg persze a császárváros is, többek között. Amúgy a citadellát vmikor az 1700as években egy francia mérnök tervei alapján építették, állítólag hadászati szempontból már az építése pillanatában is elavultnak számított, ennek ellenére az 1968as Tet offenzíva idején jó ideig védte a vietkong, pedig az ellenfél a US tengerészgyalogság volt.

Megkeressük a bejáratot, éppen azon az oldalon van ahol bementünk, de elsőre vhogy elkerüli a figyelmünk, megkerüljük az egészet, nem kicsi, jöhetünk vissza. Maga a császárváros a pekingi mintájára épült, ezen belül is van tiltott város, ahová csak a császár, meg a legjobb spanjai mehettek be. Egykoron gyönyörű lehetett, és ami maradt belőle, az most is az, de sajna nagyon megviselte a francia, majd az amerikai háború, meg tűzvész, ilyesmi, rengeteg épületnek nyoma se maradt. Azért így is eltöltünk vagy két órát, ami megmaradt, az valóban nagyon szép.

Következő állomás a város jelképének számító Thien Mu pagoda. Innen nem messze van, könnyen meg is találjuk. A folyó partján áll, hangulatos buddhista templom, hét szintes torony, mellette hatalmas harang, teknősön kőtábla, minden ami kell, ez is nagyon tetszik. Hátul, a szerzetesek lakrészében áll egy ősrégi Austin, amivel 1963-ban az egyik szerzetes Saigonba ment, és egy útkereszteződésben felgyújtotta magát, így tiltakozva a déli rezsim buddhizmust elnyomó politikája ellen.

Ekkor már elég későre jár, lassan négy óra, hatkor pedig sötétedik, és még hátravannak a Nguyen dinasztia királysírjai. Ezek a várostól délre terülnek el, összesen talán hét van belőlük, legalább kettőt szeretnénk megnézni. Elég gyenge az itinerünk hozzájuk, ennek sajnos nem néztünk utána elég alaposan, és ez nagy hibának bizonyul. Egyet nagy nehezen megtalálunk, a Tu Duc nevű néhaiét. Már fél öt is elmúlt, és csak ötig van nyitva, úgyhogy sietnünk kell.

Szép volt a citadella, meg a pagoda is, de ide belépve nagyon sajnáljuk hogy csak ezt az egyet láthatjuk. A könyvük így ír: 'Tu Duc... tündérországot varázsolt örök nyughelyéül', és valóban, tényleg olyan az egész. Egy 1500 méteres fallal körülvett területről van szó, s a falon belül kis tavacska, a közepén szigettel, pagodák, pavilonok, síremlékek, szobrok, az ősi feng shui elvei szerint elrendezve, és valóban, rendkívül harmonikusan hat az egész, mindennek megvan a maga helye. Hosszasan elidőznénk itt, de az idő sajnos sürget, így inkább csak körberohanjuk az egészet. Elég jó állapotban maradt meg, legalábbis ezt éppen elkerülték a háborúk és egyéb katasztrófák, és amennyire csak lehet, igyekeznek is rendben tartani.

Kifelé menet találkozunk azzal a magyar csoporttal, akikkel először Hoi An-ban futottunk össze, ők még akkor jönnek befelé. Hogy miért nem csodálkozom? ;o) A kapu előtt áll a buszuk, rajta nagy tábla: Haris Travel Club. Még Hoi An-ban váltottunk velük pár szót, megtudtuk hogy Laoszba és Kambodzsába is mennek még, össz vissz 17 nap alatt. Ennek szerintünk túl sok értelme nincs, rohanás az egész, dehát ők tudják... Rendkívül kíváncsiak vagyunk, így itthon a neten utánanézünk hogy hogy is van ez, többek között hogy mennyi is az annyi, amennyiért egy iroda ilyen utat csinál, és hát igen, kb annyi amennyiért mi ketten vagyunk itt még egy kicsit többet is ;o)

Egy német csoport éppen utánunk tart kifelé, udvariasan megérdeklődöm az idegenvezetőjüktől, hogy vajon beszél-e angolul is é e? Azt állítja hogy egy kicsit, ezért felteszem neki a keresztkérdést, hogy a többi királysír is csak 5ig van-e nyitva, mint ahogy ez is, de a válasz sajnálatos módon igenlő, tehát többet nem tudunk megnézni. Egyébként ahhoz képest, hogy csak egy kicsit beszél angolul, talán ha tőle hallottam a legjobb kiejtést, meg a legválasztékosabb szavakat. Az is külön fejezetet érdemelne hogy ezek itt hogyan s mi módon beszélnek angolul, hát elég vicces, és rettenetesen kell koncentrálnod hogy megértsd mit is akar mondani, mert pl a szavak utolsó szótagjait nem nagyon ejtik.

Rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy azért megpróbálunk még felkeresni másikat is, hátha, de az ötlet hamar dugába dől, a már korábban említett megfelelő itiner hiányában a küldetés szinte lehetetlen. Pedig itthon megvolt az egész hely egész jó térképe, de hogy miért nem nálunk? Nah igen, ezt a kérdést tettem fel én is a téma felelősének, utólag, amikor egyáltalán kiderült hogy rendelkezünk ilyennel, de a válasz természetesen nem volt egészen kielégítő ;o)

Vészesen közeledik a hat óra, valamint a sötétség, így úgy döntünk visszafelé vesszük az irányt, keresünk vmi helyet ahol magunkhoz vehetnénk szerény, ámde annál táplálóbb vacsoránk, majd nekilátunk a fájdalmasan hosszúnak ígérkező hazafelé vezető útnak. Nagyjából belőjük a visszafelé, s a városból kivezető irányt, útközben biztosan találnuk vmi megfelelőt. Egy szimpinek tűnő kajáldaféleség mellett megállunk, s beülünk. A személyzet kissé furcsán néz ránk (ellőhetném a poént, hogy ferde szemmel méregetnek, de nem teszem ;o) a hely kívül esik a turisták által látogatott útvonalakon, minden bizonnyal mi lehetünk az első külföldiek, akik betévednek ide. Étlap csak helyi nyelven, sőt mi több, a személyzet is csak ezt beszéli, angolul egy büdös szót se. Nah ez érdekes lesz, de pont ilyet kerestünk. Az étel kiválasztását K-ra bízom, s ellátom megfelelő útmutatással is: találomra bökjön rá vmire ;o) Kicsit hezitál, fél hogy a valami kutya lesz, vagy esetleg egy hasonló szerencsétlen, általunk nem az ételek kategóriájába sorolt állat, de szerencsére az étlapon vannak képek is, így oda lapoz ahol a kép egy megkopasztott kacsát ábrázol félreérthetetlen pózban, és próbálja kideríteni hogy az ezen az oldalon szereplő étkek vajon csirkéből származnak-e? Ez vhogy úgy történik, hogy bőszen mutogat a képre, és érdeklődik hogy csikken? A kislány bólogat, de persze bármit kérdezhetne, akkor is csak bólogatna, lévén egy kukkot sem ért ;o) Mindenesetre az adott oldalról megrendelődik két, egymás alatt elhelyezkedő valami.

Kicsit sokat kell rá várni, kezd úgy tűnni hogy itt nem csak külföldiekre, de egyáltalán vendégekre sincsenek felkészülve, ülünk ott több mint egy órát, de ez alatt más nem is jár még csak a környéken sem. Lassan azért csak megérkezik szívünk választottja, és lám lám, a taktika csak bevált, valóban csikken, méghozzá az a típus, ami úgy készül hogy behajtanak a Zillel a baromfiudvarba, aztán összeszedik ami maradt: nem nagyon vannak a tányéron beazonosítható darabok, de ezen a környéken ez a divat, a csikken nagyjából mindenhol valahogy így készül, nem foglalkoznak a szabályos felhentelésével, ahogy esik, úgy puffan. Remekül van fűszerezve, szépen salátaágyon, paradicsommal ízlésesen megdíszítve, nadehát köret az nincs hozzá. Jön az ötlet, kérjünk hozzá rizst. Na ez megintcsak nem könnyű, lévén ezt a viszonylag egyszerű szót sem értik. Ismét az étlap képeihez folyamodunk segítségért, keresünk vmi olyasmit amiben van rizs. Nagy nehezen találunk is, bőszen bökdösünk rá, és próbáljuk elmagyarázni hogy csak szimpla rizst kérünk, úgy is mint beilage, nem azt a kaját ami a képen van, hátha. Nagy bólogatás, mosolygás, reméljük hogy a kérdés megoldva. Aztán amikor erre is legalább annyit kell várni mint az előzőre, már sejtjük hogy nem egészen ment át az üzenet, és valóban nem, nagy sokára kihozzák az újabb adag kaját ;o) A rizs valóban stimmel, minden bizonnyal frutta di mare, mindenféle tengeri herkenytűvel van tele. Ezzel most aztán biztosan jól fogunk lakni ;o)

Ezért a dupla vacsoráért nagyjából úgy 2.700,- Ft-nyi Dongot fizetünk, hiába, remek hely ez a DK Ázsia ;o)

Így jóllakván aztán rászánjuk magunkat a hosszú útra visszafelé. Hét óra elmúlt már, f11 körüli érkezést prognosztizálok. Ha nem lenne ilyen hideg, nem is lenne semmi gond, nadehát van. Knak remek ötlete támad: minden eshetőségre felkészülve elhoztuk az esőkabátokat, vegyük azt fel, talán véd a (menet)szél ellen is. Így is teszünk, és valóban véd. Legalább a fogam nem vacog, de erős túlzás lenne állítani hogy melegem van. Hoztunk egy kis takarót is, biztos ami biztos alapon, ezt a hágóra tartogatjuk, mert ott aztán idefelé is bitangul hideg volt.

Faljuk a kilométereket szép kellemes tempóban, előzgetjük a teherautókat, mi megyünk úgy 50-60nal, de ezek még hozzánk képest is mintha állnának. Egy egy kisebb emelkedőn teherautók és kamionok összetorlódva, tiszta szlalompálya. Ilyen helyeken a 25 km/h-val is királyok vagyunk, mert ők itt nagyjából 5tel mennek felfelé. Hát, a járműpark nem túl modern errefelé, bár Zilből meg Ifából már csak egy-egy, de úgy látszik az utódaik sem sokkal jobbak.

Megbeszéljük, hogy visszafelé teszünk egy bátortalan kísérletet az alagúttal, igazán sok macerától meg tudnánk kímélni magunk ezáltal, és legalább háromnegyed órával rövidebb is lenne az egész, de nem, úgy hajtanak el a bejárati fizetőkaputól, mintha ott se lettünk volna, így visszafelé is marad a hágó.

Még mindig felhőben van, de most sötét van, így ezt nem látjuk, ellenben hamarosan tapasztaljuk. Kapaszkodunk szépen felfelé, midőn egyszercsak arra leszünk figyelmesek, hogy a látótávolság rohamosan csökken, erősen konvergálva a nullához. Valahogy kilesek a szemüvegem mellett, hát nem sokkal tisztábban látok? Gyorsan le is kapom, és igen, beértünk a felhőbe, a benne tartózkodó csapadék pedig villámgyorsan ki is csapódótt, egyenesen a szemüvegemre, meg persze minden másra is. Milyen jó is ez az esőkabát, nélküle már csurom vizesek lennénk. A látótávolság azonban így is tovább csökken, és csakhamar a felhő olyen sűrűvé válik körülöttünk, hogy max két méterre ha látunk. Mentem én már akkora ködben, hogy az orromig se, nade ez... Azt hiszem ez überelte, ketten próbáljuk nézni az utat, hogy legalább az egyikünk lássa ;o) Az út közepén megyünk, és a középső fehér csíkot nézzük - már ahol éppen van -, mert az út szélét már nem látjuk. Aztán ahol épp nincs, ott majdnem levágunk egy hajtűkanyart, az utsó pillanatban vesszük észre, hogy hoppá, ez itt már bizony a széle. Sebességünk ilyen körülmények között már vetekszik a teherautókéval, tehát legalább nem nehéz megállni. Itt ők vajon hogy mennének fel? Mondjuk leginkább sehogy, mert az alagútban mennek. Forgalom gyakorlatilag nulla, ilyen körülmények között még a helyiek sem vállalkoznak a motorral való átkelésre, és talán nem véletlen nem teszik.

Nagy nehezen azért csak felérünk a tetejére, amit onnan veszünk észre, hogy az út már nem emelkedik, a motor hirtelen megindul, és jé, látunk! A hágó teljesen megfogta a felhőt, a túloldalán semmi, és feltűnik Da Nang. Innen az út már valóban eseménytelen, Da Nangból szinte nyílegyenesen kinavigálunk, az utsó 30-40 kilométert pedig már a remek parti úton, padló, vagyis kormánygázzal tesszük meg úgy 70-nel, és nem sokkal f11 után haza is érünk.

Összességében remek kis út volt, főleg így visszanézve, de legközelebb ezt a részét minden bizonnyal másképp csinálnánk ;o)

Illuszrációként álljon itt egy kis videócska az 1es útról, amit bár másnap, My Son felé menet 'forgattunk', de különbség az nem sok volt ;o)